Aki azt mondja, hogy anyának lenni egyszerű és mindig rózsaszín és minden szuperfantasztikus, az hazudik. Mert nem az. Egy kicsit sem. Persze biztos vannak olyan nők, akik tényleg erre születtek és soha, semmilyen kétely nem támadt bennük és nem bénáztak és igazi ősanyák. Én tuti nem ilyen vagyok.

Az egész "béna vagyok" érzés már a kórházban elkezdődött.

Különösebb segítséget nem kaptam, holott a szülésfelkészítő tanfolyamon korábban azzal nyugtattak minket, hogy mindent megmutatnak. Az első pelenkacserét és átöltöztetést szerintem fel lehetett volna venni és levetíteni a kismamáknak, hogy így NE csináld. Sajnáltam szegény Balázsomat. És ő természetesen borzasztóan sírt is az összes pelenkacserénél. De ma már szerencsére bárhol, bármikor, villámgyorsan, akár csukott szemmel is :D

A nővérek megszólalásai sem sokat segítettek abban a pár napban, hogy magabiztos anyukaként térjek haza. Csak hogy párat idézzek:
"Anyuka, miért sír így ez a gyerek?" (szerintem éhes, mert egy csepp tejem sincs, de amúgy meg fogalmam sincs) 
Állok a pelenkázónál, a kisfiam keservesen sír - "Anyuka, van valami baj?" (ááá, nincs, csak nem tudom, hogy jól csinálom-e és azt hiszem a kisfiam ezt nagyon is érzi)
El akartam menni zuhanyozni, de Balázs elég sokat sírt és nem akartam a szobatársakat zavarni vele, így betoltam a csecsemőosztályra, mire a nővér - "Miért, otthon nem fog zuhanyozni?" (????)

Szóval már nagyon vártam azt a vasárnap reggelt, amikor végre hazamehetünk.

De nem csak ezek a kihívások voltak. Közben meg kellett küzdenem magammal is:

• Akárhányszor jöttek hozzánk látogatni és kitoltam a kiskocsiban Balázst, nekem mindig borzasztó sírhatnékom volt. De hát én erős vagyok, szóval idegenek előtt mégsem bömbölhetek...
• Úgy mozogtam, mint akin áthajtott valamilyen jármű. Pedig "sima, egyszerű" szülésem volt és így is komoly tervezést igényelt, hogy mégis hogyan fogok kimászni az ágyból, ha szükséges.
• Meg kellett szoknom, hogy már nem mocorog a pocakomban senki. Furcsa ürességet éreztem. Közel 40 hétig növekedett bennem a kisfiúnk és egyik pillanatról a másikra eltűnt belőlem. 
• Elolvashatsz akárhány cikket, könyvet, történetet, az akkor is teljesen más lesz, amikor már élesben kell ellátnod a gyermeked. Erre nem tudsz teljesen felkészülni. Engem annyira lesokkolt, hogy anya lettem, hogy még arról is megfeledkeztem az első napon, hogy etetés után bizony büfiztetni kell... #lúzeranya

Viszont a legfontosabb, amit én tanultam az az, hogy most nem én vagyok a lényeg. Teljesen mindegy, hogy valami fáj vagy hogy baromi fáradt vagyok. Nem teheted meg, hogy egy rosszabb napodon bevackolod magad az ágyadba a takaró alá. Mert a kisbabád teljesen rád van utalva. Kellesz neki. MINDIG.

Elsőre ijesztőnek hangzik. De aztán rájössz, hogy ez valójában a legcsodálatosabb dolog, ami történhet veled és a pároddal.

Azt, hogy hogyan alakultak az első itthoni napok és hogyan jöttem rá, hogy tök hülyeség a #szaranya kategóriába sorolni magam a következő részben megosztom veletek.