Mostanában nehezebb időszak köszöntött ránk Balázzsal. Gyötri a fogzás, így gyakran kelek hozzá éjszaka. Ő is fáradtabb és én is. Ezáltal mondhatom, hogy mindketten egy kicsit nyűgösebbek vagyunk. (Szegény férjem...)

Úgy gondolom, hogy azt meg lehet szokni, hogy az embernek éjszaka bármikor ki kell pattannia az ágyból, mert felsír a kisbabája. Féltem tőle, hogy ez gondot fog okozni, mert az ébresztőre is mindig nehezen keltem és a legjobb barátom a szundi gomb volt. De ez a helyzet más. Hatalmas lendülettel tudok megindulni Balu szobájába az éjszaka bármely szakaszában.

De azt már sokkal nehezebben tudom megszokni, hogy mennyi alvásidőt elveszítek. Lassabb lettem, feledékenyebb és - amit a legjobban utálok - ingerlékenyebb is. Valamiért azt gondoltam, hogy az első 1-2 hónap lesz a legnehezebb alvás szempontjából. Hát tévedtem. Ahogy szépen lassan adódik össze az alváshiány, úgy lesz egyre nehezebb. Megemelem a kalapom azok előtt az anyukák előtt, akik sokszor hosszú órákat töltenek ébren minden éjszaka a gyermekük mellett, akár annak több éves koráig.

A másik dolog ami megnehezíti a napjainkat az az, hogy Balázsnak megjelent egy újfajta sírása. A hisztisírás. Azt hittem, hogy ezzel még vár majd néhány hónapot... Merthogy a Nagykönyv szerint csak később kezdődik ez az időszak. De aztán rájöttem, hogy Balu a legtöbb dolgot nem a Nagykönyv szerint csinálja.

És olyan rossz, hogy az én vidám, mosolygós és ügyes kisfiam az egyik pillanatról a másikra átváltozik valaki egészen mássá. Szerencsére nem mindennapos ez a dolog, remélem ez így is marad.

Viszont néhány napja volt egy igazán kemény délelőttünk. Másfél óra masszív üvöltés. Csak annyi szünetet tartott benne, amíg megette a kis ebédjét. De ezen kívül csak kiabálás volt és nem tudtam sehogy kizökkenteni belőle. Eljutottam oda, hogy fel kellett hívnom a férjemet, csak hogy halljam a hangját, mert már teljesen kétségbe voltam esve, hogy nem tudok mit csinálni.

Végül másfél óra után, többedszeri próbálkozásra bevált az, hogy szorosan magamhoz öleltem és ringatóztam vele a nyugiszékünkben és dúdoltam neki. Miután elaludt még legalább 10 percig hüppögött a kezemben, annyit sírt.

Én pedig újra fantasztikusan amatőrnek éreztem magam és nem értettem az egészet.

Persze sokkal több a vidám pillanat, amik nagyon gyorsan feledtetik ezeket a nehéz helyzeteket és viszonylag egyszerűen túllendülök azon, hogy baromi fáradt vagyok vagy hogy mennyire megtépázottak az idegeim egy-egy ilyen sírós-toporzékolós eset után. Már csak az a sajnálatos, hogy a vidám percek nem segítenek a szem alatti karikákon. :D