A blogom elköltözött az http://anyakentazelet.hu/ oldalra.
További tartalom pedig a Facebook oldalamon, az Anyaként az élet oldalon.
Kövessetek ott is! :-) 

Mostanában nehezebb időszak köszöntött ránk Balázzsal. Gyötri a fogzás, így gyakran kelek hozzá éjszaka. Ő is fáradtabb és én is. Ezáltal mondhatom, hogy mindketten egy kicsit nyűgösebbek vagyunk. (Szegény férjem...)

Úgy gondolom, hogy azt meg lehet szokni, hogy az embernek éjszaka bármikor ki kell pattannia az ágyból, mert felsír a kisbabája. Féltem tőle, hogy ez gondot fog okozni, mert az ébresztőre is mindig nehezen keltem és a legjobb barátom a szundi gomb volt. De ez a helyzet más. Hatalmas lendülettel tudok megindulni Balu szobájába az éjszaka bármely szakaszában.

De azt már sokkal nehezebben tudom megszokni, hogy mennyi alvásidőt elveszítek. Lassabb lettem, feledékenyebb és - amit a legjobban utálok - ingerlékenyebb is. Valamiért azt gondoltam, hogy az első 1-2 hónap lesz a legnehezebb alvás szempontjából. Hát tévedtem. Ahogy szépen lassan adódik össze az alváshiány, úgy lesz egyre nehezebb. Megemelem a kalapom azok előtt az anyukák előtt, akik sokszor hosszú órákat töltenek ébren minden éjszaka a gyermekük mellett, akár annak több éves koráig.

A másik dolog ami megnehezíti a napjainkat az az, hogy Balázsnak megjelent egy újfajta sírása. A hisztisírás. Azt hittem, hogy ezzel még vár majd néhány hónapot... Merthogy a Nagykönyv szerint csak később kezdődik ez az időszak. De aztán rájöttem, hogy Balu a legtöbb dolgot nem a Nagykönyv szerint csinálja.

És olyan rossz, hogy az én vidám, mosolygós és ügyes kisfiam az egyik pillanatról a másikra átváltozik valaki egészen mássá. Szerencsére nem mindennapos ez a dolog, remélem ez így is marad.

Viszont néhány napja volt egy igazán kemény délelőttünk. Másfél óra masszív üvöltés. Csak annyi szünetet tartott benne, amíg megette a kis ebédjét. De ezen kívül csak kiabálás volt és nem tudtam sehogy kizökkenteni belőle. Eljutottam oda, hogy fel kellett hívnom a férjemet, csak hogy halljam a hangját, mert már teljesen kétségbe voltam esve, hogy nem tudok mit csinálni.

Végül másfél óra után, többedszeri próbálkozásra bevált az, hogy szorosan magamhoz öleltem és ringatóztam vele a nyugiszékünkben és dúdoltam neki. Miután elaludt még legalább 10 percig hüppögött a kezemben, annyit sírt.

Én pedig újra fantasztikusan amatőrnek éreztem magam és nem értettem az egészet.

Persze sokkal több a vidám pillanat, amik nagyon gyorsan feledtetik ezeket a nehéz helyzeteket és viszonylag egyszerűen túllendülök azon, hogy baromi fáradt vagyok vagy hogy mennyire megtépázottak az idegeim egy-egy ilyen sírós-toporzékolós eset után. Már csak az a sajnálatos, hogy a vidám percek nem segítenek a szem alatti karikákon. :D

Persze nem a 8 hónapos kisfiúnknak van mumusa, hanem inkább nekünk.

Nagyjából az itthon töltött második naptól kezdve küzdöttünk Balázs altatásával. Nem az a típus, akit leraksz a kiságyba és elalszik. És még most 8 hónappal később sem ilyen.

Voltak maratoni altatásaink az első hónapban. Volt olyan, hogy éjszaka altattam másfél órát, nagy nehezen elaludt és fél órával később már ébredt is a következő etetésre. Vagy olyan, hogy a férjem hajnalban átvette tőlem az altatást és addig kellett ringatnia Balut, hogy közben felkelt a nap.

Voltunk olyan elkeseredettek is, hogy felöltöztettük este 11-kor és elvittük egy körre a városban autóval, mert tudtuk, hogy akkor elalszik. A hiba csak ott volt a történetben, hogy amint bementünk a házba kipattantak a szemei. Arra viszont jó volt, hogy volt negyed óránk, hogy kitisztuljon a fejünk a csendben autózás közben.

A pocakfájós időszak végével aztán könnyebb lett az altatás. Megtaláltam a módszert, ami működött. Egy ideig...

Aztán Balázs úgy döntött, hogy utál napközben aludni. És ehhez a mai napig ragaszkodik. Minden egyes napközbeni altatásnál sír. Nem kicsit. Bizonyos esetekben az „üvöltve sír” sem lenne túlzó kifejezés.

Próbáltuk máshogy altatni, de nem nyert semmi sem. Kerestem, hogy hol ronthattam el ezt a dolgot, de aztán beletörődtem, hogy Balu így alszik el és kész.

Viszont ez baromi megterhelő lelkileg. Mondhatnám, hogy meg lehet szokni ezt is, de nem teljesen. Vannak napok, amikor kedvem lenne nekem is sírni. Vagy kiállnék én is a tetőre kiabálni egyet, mint a nő a magnézium reklámban. Van amikor úgy érzem, hogy egyszerűen nincs erőm és türelmem újra végigcsinálni egy ilyen üvöltve sírós altatást. De persze aztán pár perc alatt összeszedem magam és megyek és csinálom.

A nagyszámok törvénye alapján néha sikerül könnyedén és nyugodtan álomba ringatni. Ilyenkor még jobban fáj, hogy miért nem tud az altatások nagy többsége ilyen lenni. Imádom ezeket a könnyed altatásokat, amik nagyjából 20 altatásból egyszer fordulnak elő. :D

Egyébként nem erőltetjük a napközbeni alvást abból a szempontból, hogy nincs egy adott időponthoz kötve, hogy Balunak most aludnia kell és kész. Az ő jelzéseit figyeljük és tényleg csak akkor visszük el aludni, amikor látjuk rajta, hogy tényleg fáradt. De ő akkor is próbál ellen állni.

Egy ideje énekelek neki elalváshoz. Ez valamit segít, de sokszor még így is nagy a sírás.

És az ilyen nagy sírások után nagyjából 30-40 percet alszik. Ezt egy nap kétszer, nagyon maximum háromszor. És ez már hónapok óta így megy. Nagyon ritka, amikor napközben alszik egy hosszabbat.

Ennek eredményeképpen az esték és éjszakák viszonylag egyszerűbbek. Tehát tudom, hogy különösebben nincs okom panaszra. Az éjszakai alvás mindennél többet ér neki is és nekem is. Bár a fogzás óta az éjszaka végigalvása is ritkább. Az utóbbi napokban előfordult, hogy összesen 3 óra alvás jutott nekem egy-egy éjszakára. :D

Nem tudom, hogy hol és mi siklott félre ebben az altatás dologban, de az biztos, hogy egyenlőre ez a mi legnagyobb mumusunk. Bízom benne, hogy lassan sikerül megszabadulnunk tőle.

Kata 2004-ben ismerte meg Balázst és nagyon hálás a sorsnak, hogy egymásra találtak, mert úgy érzi, hogy mindenben kiegészítik egymást. 2009-ben megtartották a polgári esküvőjüket, hogy meg tudják vásárolni a kiszemelt lakást. Már ekkor 2 gyerek után vették fel a szocpolt, mert tudták, hogy 2 lurkót szeretnének majd később. Egy kisfiúban és egy kislányban bíztak. Egy kis Baliban és egy Kittiben. 2010-ben sor került a templomi esküvőre és a lagzira. Majd 2012-ben döntöttek úgy, hogy elérkezett az ideje a családbővítésnek.

Kata az orvosával korábban beszélt a gyermekvállalásról és tudta, hogy 1 év reálisnak tekinthető a próbálkozással. Mindig minden rendben volt nála, úgyhogy nem aggódott. Az első év az el is telt, eredmény nélkül. De nem görcsöltek rá, jöttek-mentek, utaztak. Aztán a második évben már más volt a helyzet. Kata elkezdett agyalni, hogy vajon miért nem sikerül? Hiszen mindketten sportosak és egészséges életet élnek. Ekkor már voltak olyan hónapok, hogy bántotta, hogy ismét negatív maradt a teszt. Ezért elkezdett kicsit tudatosabban odafigyelni arra, hogy mikor van peteérése és elvégezte az Aviva tanfolyamot, illetve fél éven keresztül járt az órákra is. Sajnos mégsem érkezett meg a kívánt eredmény.

Végül a Balázsnál elvégzett andrológiai vizsgálat felfedte a titkot, hogy miért próbálkoznak hiába. Viszont mielőtt elküldték volna őket a Kaáli Intézetbe, felkínáltak 2 lehetőséget. Az egyik egy vitamin volt, amiből 3 hónapos kúrát kellett végigcsinálni, hogy javulást hozzon. A másik opció egy műtéti beavatkozás volt. Megpróbálták a gyógykészítményt és 3 hónappal később kíváncsian várták, hogy milyen mértékű volt a javulás. Legnagyobb meglepetésükre azonban nem hozta meg a várt eredményt a vitaminkúra. Ezután kikérték még egy szakember véleményét, aki egyértelműen azt mondta, hogy forduljanak a Kaáli Intézethez.

Katának elsőre nehéz volt beletörődnie abba, hogy nekik ez az útjuk. Főleg, hogy akkoriban a környezetükben nem volt senki, aki oda járt volna és teljesen ismeretlen volt számukra a lombik program. Mindenesetre a második orvosi vélemény után azonnal próbálta is hívni az intézetet. Belelovalta magát, türelmetlenül várta, hogy mehessenek és kezdhessék a programot. Rengeteg hívás után végre sikerült időpontot kapniuk az első konzultációra. Az első konzultáció előtt azonban Katának még át kellett esnie egy átjárhatósági vizsgálaton. Ugyanis e nélkül nem kezdhettek volna bele az ottani procedúrákba. Mivel nekik csak a lombik volt opció, teljesen feleslegesen kellett alávetnie magát a beavatkozásnak. Ugyanis a lombiknál mindegy, hogy a petevezeték átjárható-e vagy sem. De ha kell, akkor kell…

Az első konzultáció során az orvos a leletek alapján azt mondta, hogy először végezzék el a műtétet Balázson, amit korábban javasoltak és utána következhet a lombik. Újabb 3 hónap várakozás következett a műtét után. Az első olyan hónapban, amikor már csinálhatták volna a lombikot, akkor nem fértek bele a TB-s keretbe. Csak az alapítványi keret jöhetett volna szóba. Ebben az esetben 195.000 forint lett volna a beavatkozás és ehhez jött volna még a hormoninjekciók költsége, ami ugye szintén nem kevés. Úgy döntöttek, hogy megvárják a következő hónapot, hátha akkor beférnek a TB-s keretbe. Ha nem, akkor vállalják az alapítványival. Kata szerint a legrosszabb az egészben, hogy mindent hónapokban mérnek. És így borzasztóan el tud repülni az idő.

Végül 2016 tavaszán sikerült bekerülniük a TB-s keretbe, így indulhatott a „móka”. Május 2-án kellett visszamenniük, hogy megnézzék, hogy hogyan érnek a petesejtek a hormonkezelés hatására. Azt hitte, hogy már csak pár nap és végre kismama lehet. De jött a hidegzuhany. Túlstimulálták a petefészkeket, ezért nem lehetett abban a hónapban visszaültetni, mindent lefagyasztottak a május 4-ei petesejtleszívás után. És mivel jött a nyár, a szabadságolások, kisebb kapacitással dolgoztak, stb., így egy hét híján 5 hónapot vártak, mire elérkezhetett a beültetés. Nehéz volt beletörődniük, hogy ismét több hónapot kell várniuk, holott ott vannak karnyújtásnyira attól, amit már annyira szerettek volna. Egyébként 22 érett petesejtet szívtak le, ebből 18-at tudtak megtermékenyíteni és 5 maradt meg belőlük az 5. napra, amikor a fagyasztást végzik.

Elérkezett a várva várt nap, 2016. szeptember 26-a és végre megtörtént 2 pici embrió beültetése. Kata szerint a férje kicsit tartott tőle, hogy esetleg ikreik lesznek, de ő mindig is kettőt gondolt, hiszen amúgy is két gyermeket szerettek volna. És hát gondolt arra is, hogy 30 éves volt, amikor eldöntötték, hogy babát szeretnének és azóta már majdnem eltelt 5 év. A beültetés után 1 hét pihenés következett, napi 30 perc kötelezően előírt sétával. Sokan mondták neki és próbálták felkészíteni, hogy sokszor nem sikerül az első beültetés vagy csak az egyik baba marad meg. De ő végig pozitív volt, mert ők tudták, hogy mi a probléma és így megvolt a megoldás is. Sok emberrel beszélgetett várakozás közben az intézetben és ezeknek a pároknak a 80%-a teljesen egészséges volt és mégsem sikerült a teherbeesés.

Az egyik kötelező sétája alkalmával megállt a Duna-parton és leült az egyik padra pihenni egy kicsit. Pont azon gondolkodott, hogy milyen szerencsések, hogy eljutottak idáig, amikor elnézett jobbra és egy iker-babakocsit toló anyukát pillantott meg. Jelnek vette és biztos volt benne, hogy nekik is ikreik lesznek. Eljött a nap, amikor vissza kellett mennie vérvételre. Ez alapján sikeres volt a beültetés. De arra, hogy megtudják tényleg minden rendben van-e és pontosan hány baba van a pocakjában, 2 hetet kellett még várniuk.

Elérkezett végül az ultrahang napja is és 2 szívhangot hallhattak. Volt 7 hónapjuk felkészülni arra, hogy 2 kisbaba csatlakozik a családjukhoz.

Kata sosem félt attól, hogy egyszerre két aprósággal kell majd végigcsinálnia a mindennapokat, hiszen nem volt viszonyítási alapja, hogy milyen ez az egész egy babával. Tudta, hogy ebbe fog majd beleszokni és kész. Most pedig már el sem tudja képzelni az életét máshogy, csak az ikrekkel.

A terhessége jó volt, imádta minden percét és rettenetesen sajnálja, hogy többet nem élheti át ezt az állapotot. A 7. héttől küzdött rosszullétekkel, de ezek a 13. héten szerencsére megszűntek. A pocakja sosem feszült, csak a vizesedéssel kellett együtt élnie a terhesség vége felé. Ezen kívül az ultrahangon látszott, hogy az egyik babának sokkal kisebb helye volt, mint a másiknak. Nem is nagyon tudott mocorogni. De szépen növekedtek mindketten, jók voltak a méreteik, ezért nem aggódtak. Optimista ember lévén Katának soha meg sem fordult a fejében, hogy esetleg koraszülöttek lesznek a gyermekei. Volt fogadott orvosa, fogadott szülésznője és feltett szándéka volt, hogy ha minden adott lesz hozzá, akkor természetes úton szüli meg az ikreket.

Végül nem így alakult, mert a terhessége 34. hetén egy éjjel arra ébredt, hogy fájásai vannak és egyéb jelei is voltak, hogy megindult nála a szülés. Így reggel úgy döntött, hogy bemegy a kórházba, hogy megnézzék, minden rendben van-e. Egyedül kellett mennie, mert a férje dolgozott. Amíg ott várakozott a kórházban, elfolyt a magzatvíz, úgyhogy azonnal vitték is Győrbe mentővel, mivel ott van a legközelebbi koraszülött osztály. A cél ott az lett volna, hogy még 48 óráig visszatartsák a szülést, hogy be tudják adni az összes tüdőérlelő injekciót. Ám ez sajnos nem sikerült, mert Katának folyamatosan fájásai voltak és egy idő után már rosszullétek is gyötörték.

Így vitték a műtőbe és 2017. május 7-én megérkeztek a lányok. Kitti 42 cm-el és 1770 grammal született. Lili pedig 43 cm-el és 1990 grammal. Ezekkel a méretekkel és súlyokkal egészen „nagy” koraszülöttnek számítottak. Kata néhány nap után elhagyhatta a nőgyógyászati osztályt, így átköltözött a koraszülött osztály melletti anyaszállóra, hogy minél közelebb legyen a kislányaihoz.

A császármetszés után 2 napig nem látta az ikreket, nem foghatta meg őket. Ez volt neki a legrosszabb az egészben. És így nehezebb volt azt is feldolgoznia, hogy már nem terhes, hanem bizony anyuka. Amikor az anyaszállón volt, akkor már sokkal több időt lehetett velük és tudta, hogy minden rendben lesz. Kitti és Lili egészségesek voltak, minden értékük rendben volt, így hamar átkerültek abba a kórterembe, amit „hízlalda” néven emlegetnek. Itt a koraszülött babáknak már csak az a dolguk, hogy erősödjenek és gyarapodjanak, hogy haza tudják őket engedni.

Szerencsére a lányoknak sikerült gyorsan megerősödni és két és fél hét kórházban töltött idő után végre elfoglalhatták a csodaszép szobájukat, Kata és Balázs legnagyobb örömére. A hónapban pedig már betöltötték a féléves kort. Katáék pedig nem is lehetnének boldogabbak.

Ördög Nóri régebben egy szimpatikus, de viszonylag semleges közéleti szereplő volt számomra. Aztán, nekem pont a legjobbkor, megjelent Pozitív című könyve. Le sem tudtam tenni, írtó gyorsan elolvastam. Mire a könyv végére értem, nagyon megszerettem őt. Hálás voltam neki, hogy ezt felvállalta és megírta. Véleményem szerint nagyon sok nő merített és merít most is erőt az ő soraiból.

Ezután természetesen elkezdtem követni az ő és férje munkásságát a Facebookon . Szeretem, hogy emberiek. Hogy nem szálltak el maguktól. Hogy nem akarják magukat tökéletesnek bemutatni. Megmutatják, hogy attól, hogy van 2 gyerekük, igenis lehetnek néha kimenősek és ettől ők még igenis jó szülők.

Amikor olvastam, hogy vlogot fognak indítani az ázsiai kalandjukról, akkor nagyon megörültem. Kíváncsi voltam milyen lehetett egy ilyen „túrát” végigcsinálni két kicsi gyerekkel.

Most pedig minden nap várom az újabb videót, mert annyira tetszik.
Bátrak voltak, hogy ennyire beengedtek minket az életükbe, de szerintem ez egy jó döntés volt. Habár tudnám hosszan nézni az epizódokat, de örülök, hogy csak 10 perces részek, mert így biztos, hogy tudok időt szakítani arra, hogy megnézzem. :D

Persze a kommentekben itt is feltűnnek a fanyalgók és az irigyek, mint mindenhol máshol is… Én azt mondom, hogy tök jó nekik és bárcsak mi is belevághatnánk majd egyszer valami hasonlóba.

Csak ajánlani tudom mindenkinek. Nézzétek ti is! :-)

A hozzátáplálás volt az a dolog, amit egyszerre vártam is, meg nem is.

Miután Balázs megszületett az volt a szándékom, hogy ha minden adott lesz hozzá, akkor 6 hónapig csak anyatejjel szeretném táplálni. Az elején akadtak nehézségek, egyszer még az is megfordult a fejemben, hogy feladom és legyen inkább a tápszer. De végül nem így történt. Kitartottam én is és Balázs is és sikerült anyatejes babának maradnia. Így aztán kötöttem az ebet a karóhoz és nem kezdtük el még csak a kóstolgatást sem, míg be nem töltötte a 6 hónapos kort.

Ettől függetlenül már nagyon kíváncsi voltam, hogy Balázsnak mennyire fog tetszeni, hogy kap valami mást és hogy ehet kanállal. Mindig érdeklődve nézte, ahogy mi ettünk, így azt gondoltam ez is azt jelzi, hogy készen áll.

Persze azért sejtettem, hogy nem lesz egyszerű, hiszen furcsa lesz neki az egész, de erre a reakcióra nem számítottam... Egy almát reszeltem le és annak a levét próbáltam kanállal adni neki. 3 kanállal kapott és mindhárom után szó szerint öklendezett. Pedig csak a leve volt az almának. Egy kicsit elkenődtem és őszintén szólva nem igazán vártam a másnapi próbálkozást.

Valószínűleg, ha nem lebegett volna ott a fejem felett, hogy be kell fejeznem a szoptatást egy egészségügyi probléma miatt, akkor pihentettem volna a hozzátáplálást 1-2 hétig. De így nem akartam. (Annak pedig rendkívül örülök, hogy mégis maradhattunk az anyatejnél.) Az alma után próbálkoztunk a sárgarépával. Próbáltam hígra csinálni, próbáltam anyatejjel keverni, de hiába. Felfedezte, hogy remekül tud motorcsónakot utánozni a pürével a szájában. Minden narancssárga volt, de a pocakjába nem nagyon jutott belőle. Aztán persze nyűgös lett, mert éhes volt. Egyszerűen nem kellett neki semmi, amit főztem.

Jobb ötlet híján vettem bébiételt, hátha az jobban ízlik neki. És az nyert.

Amikor már evett belőle mennyiséget, akkor visszatértem ahhoz, hogy én főzök neki. Véleményem szerint ez így jobb is neki és nem utolsó sorban olcsóbb is. És szerencsére akkor már fogékony volt az én főztömre is.

Egész jól belejöttünk, mert már 2 étkezést ki tudtunk váltani. Azt hittem, hogy jóval tovább fog tartani, abból kiindulva, hogy milyen volt a reakció az első pár napban.

Lehet, hogy én nem voltam elég felkészült, de nem gondoltam volna mielőtt anyuka lettem, hogy a hozzátáplálás ennyire összetett. Gondolok itt a glutén bevezetésre, az olajra a vitaminok felszívódásához, később a tejtermékek bevezetésére. Néha tiszta boszorkánykonyha. :D

Jó és egyben fura érzés is ez számomra, hogy megkezdtük a hozzátáplálást. Jó, mert most már akár a férjem is meg tudja etetni Balázst, ha úgy adódna. És furcsa, mert fél évig a kisbabánk csak rám volt utalva az étkezések szempontjából és ez most már nem teljesen így van. De hát ennek így kell lennie.

Ez egy viszonylag gyakori kérdés, amit feltesznek, amikor valakivel beszélgetve szóba kerül a blogom. Volt olyan, aki azt is hozzá tette, hogy hát ezzel még csak pénzt sem keresek.

A válasz nagyon egyszerű. Mert szeretem csinálni. Mindenhonnan azt harsogják felénk, hogy csináld, amit szeretsz. Akkor meg miért ne?

Nem hittem volna, hogy a gyaloglás valaha is a kedvenc időtöltéseim közé fog tartozni. Korábban nem nagyon sétáltam, mindig rohantam és hát az autó valahogy kényelmesebb és gyorsabb is volt. Ha volt is szabadidőm, akkor biztos hogy nem gyaloglással töltöttem.

Balázzsal viszont a kezdetektől sokat sétáltam. Akkor még elsősorban azért, mert csak így tudtam rábírni, hogy napközben is aludjon egy kicsit. Jó volt, mert tavasz elején született, úgyhogy sokszor volt szép idő. Szeretem a sétát, mert mindkettőnkre nagyon jó hatással van.

Néha figyelem közben az embereket, ahogy rohannak, idegeskednek és szentségelnek. Nem is olyan régen még én is ezt csináltam és boldog vagyok, hogy most nem tartozom a rohanó, idegeskedő társadalomhoz. Hogy én csak nyugodtan tologathatom a babakocsit és viszonylag gondtalan lehetek. És olyan nagyon jó lenne, ha ez az állapot még sokáig tarthatna.

Azért is szeretem még a sétákat, mert jó látni, hogy Balázs mennyire érdeklődik már a világ iránt és egyre jobban elnézelődik.

És nem utolsó sorban séta közben mindig megszáll az ihlet is, hogy miről szeretnék írni. :-)

Ahogy beköszöntött az ősz hagytam, hogy a hűvösebb idő beszorítson minket a négy fal közé. Úgyhogy arra az elhatározásra jutottam, hogy a november nálunk a Séta Hónapja lesz. Minden sétánkat mérni fogom alkalmazással. A cél az, hogy legalább 60 kilométert megtegyünk a hónap végéig. Remélem az időjárás is kedvezni fog nekünk és viszonylag száraz idő lesz novemberben. 

December elsején hozom az eredményeket. ;-)

17 év. Elképesztően hosszú idő. Főleg akkor, ha az ember azért harcol ennyi időn keresztül, hogy gyermeke lehessen. Malich Angyalka története következik.

 Angyalka 16 éves volt, amikor megismerte korábbi párját. Később összeköltöztek és 2000-ben össze is házasodtak, mindkettejüknek jó munkahelye volt. Úgy döntöttek belefognak a babaprojektbe. 2 évig próbálkoztak sikertelenül, utána felkeresték Angyalka nőgyógyászát. Következett egy sor vizsgálat, ahol kiderült, hogy semmiféle szervi problémájuk nincsen. Már itt is csak úgy repültek a hónapok, amíg egyik vizsgálat után meg tudták csinálni a másikat.

Végül következett Győrben a lombik. Az első 5 lombik nem hozott eredményt. Egyszer sem tapadt meg egyik megtermékenyített petesejt sem. A hatodik beültetésnél a kettőből az egyik petesejt megtapadt. Úgy tűnt, hogy most végre sikerrel járnak.

 Sajnos a terhesség nem volt komplikációktól mentes. Angyalka nagy mértékben vizesedett az egész testén. Olyannyira, hogy a terhesség felénél már 25 kiló plusznál járt, zsibbadtak a kezei, lábai. Alig tudta behajlítani az ujjait. És emiatt a nagyfokú vizesedés miatt azt sem érezte soha, hogy mocorog a babája, csak az ultrahangon látta, hogy aktív. Budapesten kórházba került, itt megtanították a férjének, hogy hogyan kell kompressziós kötést felhelyezni, mivel ő már lehajolni sem tudott. Így tudták a vizesedést valamilyen szinten kordában tartani. A terhesség 28.hetén végül minden a legrosszabbra fordult. Az orvosa az ultrahang vizsgálat során közölte, hogy a baba sajnos már több hete nem él és csoda, hogy Angyalka még igen. Egy császármetszés a későbbiekre nézve további rizikófaktor lett volna, ezért be kellett feküdnie a kórházba és világra kellett hoznia a babát.

 Ezután bevállaltak még egy hetedik beültetést is. Ez is eredménytelen volt.

Arra a kérdésemre, hogy hogyan volt ereje egy ilyen borzasztó dolog után ismét nekifutni egy újabb lombiknak Angyalka azt válaszolta, hogy lényegében teljes tagadásban és elfojtásban élt. Az összes lombiknál csak a kötelező időket várták ki és egyből mentek, hogy belevágjanak a következőbe. Nem hagyott időt magának, hogy mélyebben belegondoljon a történtekbe és feldolgozza azt. Ez persze később megbosszulta magát.

 A hetedik lombik után Angyalka férje közölte, hogy szeretne véget vetni a házasságuknak. Ez tette fel az i-re a pontot Angyalkánál. A lehető legmélyebb gödörbe került. Gyászolta a kapcsolatát is, hiszen közel 18 évet töltöttek együtt és ekkor gyászolta meg az elvesztett kisbabáját és dolgozta fel mindazt, ami az évek során történt velük. A miértekre sosem kapott olyan választ, ami érthetővé tette volna számára, hogy miért döntött így a volt férje. Ahogy ő fogalmaz, pokolian rossz időszak következett az életében.

 A barátnői voltak azok, akik próbálták kirángatni ebből a mély gödörből. Egy este átmentek hozzá csajos estét tartani, hogy megünnepeljék Angyalka születésnapját és névnapját. Emlékezetessé akarták tenni, ezért a barátnői beregisztrálták Angyalkát egy csomó társkereső oldalra, mert úgy gondolták, hogy egy ilyen csinos, fiatal nő nem maradhat egyedül. Angyalka másnap törölte magát az összes oldalról, mert hülyeségnek találta. Aztán néhány héttel később belegondolt, hogy olyan sok lehetőség nincs a városban ismerkedésre a 30-as korosztály számára. Úgyhogy fogta magát és visszaregisztrált mindenhova. Bár sosem gondolta komolyan, hogy ez fog eredményt hozni, mert sokszor nem komoly kapcsolatot keresnek itt az emberek. Gondolta időtöltésnek jó lesz.

 Nem is foglalkozott különösebben ezzel, hiszen kellett neki idő, hogy feldolgozza a múltban történteket, ezen kívül elkezdett tanulni is. Korábban minőségellenőr csoportvezető volt egy cégnél, de beleunt a mókuskerékbe és úgy döntött, hogy ő bizony kisgyermekgondozó-nevelőnek, valamint gyermek és ifjúsági felügyelőnek fog tanulni. Rájött, hogy ez az ő útja, neki ezzel kell foglalkoznia.

 Írt neki egy fiatalember, aki akkor már egy ideje helyi lakos volt, de különösebben nem is foglalkozott vele, vissza sem írt neki akkor. 1-2 hónappal később, Húsvét hétfőn este Angyalka ült a laptopja előtt és ez a fiatalember újra írt neki. Akkor válaszolt és elkezdtek beszélgetni. Kiderült, hogy csak 5 percre laknak egymástól. A férfi végül rábeszélte, hogy találkozzanak még aznap este. Angyalka nyílt lapokkal játszott és már az elején elmesélte neki, hogy milyen csomagokat cipel magával. Illetve azt is, hogy szeretne komoly kapcsolatot, de ezt még csak az agya tudja, a szíve nem. De Sándor azt mondta, hogy ő várni fog Angyalkára. A találka után nagyjából minden nap beszéltek, egyre többet találkoztak és végül elmélyült a kapcsolatuk, szerelmesek lettek. Nem sokkal később úgy döntöttek, hogy összeköltöznek. A férfinak is volt előző házassága, ami néhány évvel a megismerkedésük előtt véget ért. Abból a házasságból volt két tizenéves fia. De azért ő is örült volna, ha lett volna közös gyermekük Angyalkával. Sándor készen állt volna akár a lombikprogramra is. De Angyalka nem akarta újra kezdeni az elejéről az egészet. Úgy volt vele, hogy nagyon boldog lesz, ha sikerül teherbe esnie természetes úton, de ha nem sikerül, akkor neki nem lesz kisbabája.

 Sándor mindenben támogatta őt. Elment vele Aviva tanfolyamra és utána járt vele az órákra, majd később otthon is folytatta vele, hogy tényleg minden esélyt megadjanak maguknak. Angyalka idén márciusban bejelentkezett ultrahangra, mert úgy érezte valami gond van. Ám kiderült, hogy nincs semmiféle gond, mert egyszer csak felé fordították a monitort, ahol megpillanthatta a kisbabáját és meghallgathatta csodálatos szívhangját. Ekkor már 11 hetes terhes volt. Angyalka úgy gondolja, hogy az Aviva is sokat segített, de nagyon nagy szükség volt részéről a szemléletváltásnak is.

A terhessége alatt persze felidéződtek az előző terhesség problémái, de szerencsére olyan emberek vették és veszik körül, akik segítettek neki, hogy legyőzze a félelmeit.

Szerda esténként a Fehér Ló Közösségi házba járt, a Spirituális Ébredés csoportba, Czére Zsuzsához. Rengeteget köszönhet nekik. Augusztusban az ő szervezésükben részt vettek Sándorral együtt egy táborban is, ami szintén nagy segítség volt számukra.

Végül 2017. október 4-én megszületett az egészséges kislányuk, aki azt hiszem méltán kapta szintén az Angyalka nevet.

És a végére van még egy üzenet, amit Angyalka azoknak szeretne átadni, akik kilátástalannak gondolják a helyzetüket akár gyermekvállalás terén vagy akár hétköznapi problémák kapcsán: „Ahova a Jóisten adott báránykát, oda ad legelőt is. Kérj és megadatik!”