Amikor még úgy tudtuk, hogy nem lehet természetes úton kisbabánk ez az írás született részemről:

Már megtanultam, hogy az élet nem egyszerű, sokszor igazságtalan és a legkevésbé sem kiszámítható. És hogy ezt nehogy el tudjuk felejteni, mindig történik valami olyan dolog az életünkben, amire nem vagyunk felkészülve. A legtöbb esetben pedig ez a meglepetés nem éppen pozitív.

Az újabb meglepetést a gyermekvállalás kapcsán kaptuk a férjemmel.

Mindig is azt gondoltam, hogy én aztán biztos hipertermékeny vagyok és mindig nagyon ügyeltem rá, hogy soha ne felejtsem el bevenni azt az apró kis fogamzásgátló tablettát, mert tuti, hogy teherbe esnék egyetlen kihagyott nap után.

Az első hidegzuhany a termékenységemmel kapcsolatban akkor jött, amikor kiderült, hogy PCO szindrómám van és az bizony negatív hatással van a teherbe esésre. De rögtön megnyugtattak, hogy semmi gond, egy apró műtéti beavatkozással megoldható minden, ha arra kerül a sor és onnantól minden működhet a maga normális módján. Az utóbbi időben sikerült leküzdenem a hormonproblémát, az elmúlt 1 évben tökéletes értékeket produkáltam. Abban bíztam, hogy ezzel akkor meg is oldottunk mindent.

A férjemmel úgy döntöttünk, hogy elérkeztünk ahhoz a ponthoz az életünkben, amikor a mi kis kétszemélyes családunkat szeretnénk háromtagúra bővíteni. Teltek-múltak a hónapok és nem jött az áhított 2 csík a terhességi teszten. Igazából nem akartuk sürgetni a dolgot, tudtuk, hogy ráérünk. Én még csak 24 vagyok és igaz a férjem 10 évvel idősebb nálam, sehonnan sem vagyunk elkésve.

De a korábbi problémám tudatában csak nem hagyott nyugodni a dolog. Így hát bejelentkeztem az orvosomhoz és elmondtam neki az aggályaimat.

Ilyenkor az első lépés az, hogy kivizsgálják a pár férfi tagját, hogy nála minden rendben van, úgy úsznak-e a kissrácok, ahogy kell és utána léphetik meg azt, hogy a pár hölgy tagját a műtőasztalon vizsgálják tovább (szerencsére ez csak 3 apró bemetszést jelent és jó esetben 1 kórházban töltött éjszaka után már lehet is otthon lábadozni).

A férjemnél mindent rendben találtak és rengeteg pozitív történetet hallottam már olyan nőktől, akik ezen beavatkozás után 1-2 hónap után már teherbe is estek. Így mondanom sem kell, hogy nagy reményekkel vágtunk neki ennek a kihívásnak.

Eljött a műtét napja és az előkészítések után betoltak a műtőbe és már aludtam is. A műtét után még csak próbáltam volna újra felvenni a kapcsolatot a külvilággal és serényen nézegettem be a takaróm alá, hogy mit műveltek velem és a hasammal, amikor érkezett a következő hidegzuhany. A doktor úr közölte velem, hogy egyik petevezetékem sem átjárható, így természetes úton esélytelen az, hogy teherbe essek. Csak a lombikprogram maradt, mint lehetőség.

Azt kell mondjam, hogy nagyon jól ki van találva, hogy még akkor közöljék az emberrel a műtét eredményét, amikor még kissé bódult és hat a nyugtató. Kicsit lazábban veszi az ember. Halálos nyugalomban hívtam fel a férjemet és meséltem el neki az eredményt (mert ugye hozzátartozó nem látogathatja a szobájában az embert).

De amikor elhagyod a kórházat, akkor érzed, hogy rád telepszik az a nem is mázsás, hanem inkább tonnás súly. Folyamatosan ez zakatol a fejedben:  „Miért velünk történik ez?” „Elrontottam valamit?” „Nem akartam eléggé?” A lehető legabszurdabb kérdések…

És természetesen a rokonok, barátok érdeklődnek, hogy mi a helyzet. Agyalsz rajta, hogy mennyit mondj el nekik a történtekből. Mert a sajnálkozó tekintetekre, meg az „Úgyis sikerülni fog” kijelentésekre baromira nincs szüksége ilyenkor az embernek.

És természetesen mindenhol, szószerint mindenhol terhes nők és kisgyermekes családok jönnek veled szembe, csakhogy még mélyebben érezd magad a gödörben.

Az első néhány otthon töltött napban én a teljes tagadás/ignorálás fázisába léptem. Nem akartam róla beszélni és borzasztóan idegesített, ha valaki próbált valamilyen formában segíteni. Egyedül akartam volna megoldani a dolgot.

Szerencsére rájöttem, hogy ez nem járható út, ettől nem kerülünk közelebb a megoldáshoz. Erről beszélni KELL. Másképp nem lehet feldolgozni. Hiába érezzük akár azt, hogy annyira nem is viseli meg az embert a dolog, mert valahol mélyen felkészült erre az opcióra. (Ez történt esetemben.) Akkor is ki kell adni magunkból a gondolatainkat, mert csak akkor fogjuk azt érezni, hogy megkönnyebbültünk. Ebben a szituációban ketten vagyunk. Nem kell és nem is szabad egyedül cipelni ezt a nehéz csomagot.

És utána akár már vesszük arra is a bátorságot, hogy felhívjuk a meddőségi/reprodukciós központot. :-)

Nekem személy szerint rengeteget segített Ördög Nóra könyve. Hihetetlenül jó, hogy valaki vette a bátorságot és leírta azt, amit eddig senki sem mert igazán. Azt érzem, hogy nem teljes tudatlansággal kezdjük el ezt a lombikprogramot, rengeteg támpontot kaptunk.

Amit megtanultam a könyvből és teljes mértékben egyetértek vele az az, hogy az emberek egyenlőre nem igazán tudnak mit kezdeni azzal, ha ők vagy egy ismerősük meddő. Már csak a hangzása is ijesztő, nemhogy a jelentése, ami belénk ivódott innen-onnan olvasott cikkekből, történetekből. Pedig sajnos egyre több és több párt érint ez a probléma, muszáj több figyelmet fordítanunk erre a témára.

Úgy gondolom szerencsés vagyok, mert néhány héttel a beavatkozás után már tudok pozitívan gondolkodni és nem csak borongósan tekinteni arra, hogy nekünk miért kell ezt az utat járnunk ahhoz, hogy kisbabánk legyen. Most már úgy tekintek rá, hogy még nagyobb csodaként fogjuk megélni azt, ha majd végre megjelenik az a bizonyos 2 csík a teszten. És csak bízni tudok benne, hogy mások is tudnak így gondolkodni.