5 kilométer és 10 felfújható akadály
2 okból választottam ezt a versenyt motivációként, hogy eljárjak rendszeresen futni.
Az egyik a táv volt. A terhességem előtt eljutottam már e fölé a táv fölé (igaz nem sokkal) és úgy gondoltam, hogy talán 2 hónap alatt vissza tudom ide küzdeni magam.
A másik ok a felfújható akadály volt. :D Szerettem volna egy kicsit újra gyereknek érezni magam.

Elvárások nélkül indultam neki, mert 3 hét kimaradt a felkészülésből betegség miatt. Ezen a héten tudtam egyáltalán újra futni. Megfordult a fejemben, hogy eladjam a nevezést, de az nem én lettem volna. Nem választom a könnyebbik utat. Úgyhogy úgy voltam vele lesz, ami lesz, csináljuk.

Egy elvárásom azért mégis volt magammal szemben. Maximum másfél óra alatt meg akartam csinálni. És hogy miért másfél órát tűztem ki maximumnak? A válasz nagyon egyszerű. Körülbelül ennyi idő volt a kisfiam következő etetéséig... :D

A rajtnál nem hagytam, hogy a tömeg húzzon magával és tartottam a saját lassabb tempómat. Csak magamra figyeltem. Nem akartam már az elején kifulladni. Tudtam, hogy az akadályok majd vesznek ki belőlem erőt, de azt nem gondoltam, hogy ennyit. Ezenkívül borzasztóan demotiváló volt, hogy az első egy-két akadály után rengeteg ember elkezdte levágni és elcsalni a futós részeket. De hamar felülemelkedtem rajta és arra koncentráltam, hogy ÉN tudjam becsülettel végigcsinálni. Hiszen saját magammal versenyzek. Senki mással.

Volt egy holtpontom nem sokkal féltáv előtt. Olyan kérdések fogalmazódtak meg bennem, hogy "Minek jöttem el én ide egyáltalán?" "Miért nem vártam meg a jövő évet?" "Szükségem van nekem erre?" "Meg fogom tudni csinálni?" Mert nem bírtam végigfutni. Közel sem. De aztán rájöttem, hogy nem baj, ha belesétálok. A lényeg, hogy itt vagyok és csinálom. Pont azért jelentkeztem erre a versenyre, hogy feszegessem a határaimat. Hogy bebizonyítsam magamnak, hogy azért mert anyuka lettem, attól még sportolhatok, versenyezhetek és érezhetem magam egy rövid időre gyereknek. És nem utolsó sorban kelleni fog az állóképesség, mert ha Balázs egyszer elindul, akkor tuti, hogy futhatunk utána. :D

Nagyon örültem, hogy a nézők végig tudták követni az akadályokat. Rengeteg erőt adott, hogy minden akadályon átjutva megpillanthattam a kis családomat és hallhattam a férjem buzdítását. Nélkülük sokkal több holtponttal kellett volna megküzdenem, ebben biztos vagyok.

Furcsa volt azt is megtapasztalni, hogy kicsit parázok lecsúszni egy-egy nagyobb "ugrálóvár" tetejéről. Azt hittem, hogy nincsenek ilyen jellegű félelmeim. És mégis mindegyik tetején biztatnom kellett egy kicsit magam, hogy le merjek csúszni.

Végül 1 óra és 5 perc kellett, hogy teljesítsem a pályát, aminek borzasztóan örültem. Annak meg még jobban, hogy nem úgy maradt meg bennem ez az egész, hogy küzdöttem egy versenyen, hanem úgy, hogy nagyon jó móka volt. És megvalósítottam azt, amit július elején elhatároztam.

Az az elképesztő izomláz, amit pedig ma reggel éreztem az összes testrészemben, garantálja, hogy még napokig eszembe jusson majd, hogy mit is csináltam ezen a hétvégén.