Előzőleg ott fejeztem be, hogy már tűkön ülve vártam, hogy végre hazamehessünk a kórházból. És végre eljött a vasárnap reggel, amikor is jöhetett a férjem a kis autóshordozónkkal és elindulhattunk hazafelé.

Az első otthoni nap maga volt a mennyország. Balázs evett és aludt, evett és aludt. Biztos voltam benne, hogy ez az otthoni nyuginak köszönhető. Aztán egy nappal később kiderült, hogy nem... Maratoni sírások és altatások következtek. (Utólag visszagondolva az a legvalószínűbb, hogy mivel aznap tudott először jól lakni, ennek köszönhettük, hogy ennyit aludt.)

Hálát adtam azért, hogy a férjem 2 hétre szabadságot tudott kivenni. Azért meg még inkább hálás voltam neki, hogy ebben a 2 hétben ő is kelt velünk éjszaka. Ha ő nem tart szóval, akkor tuti, hogy lett volna olyan eset, hogy én hamarabb elalszom, mint Balázs. Nagyon meg kellett edződnöm az éjszakai ébrenléthez. Próbáltam azt az elvet követni napközben, hogy amikor a baba alszik, akkor anya is alszik. Csak hát Balázs nem igazán szeretett napközben aludni... :D Elfelejtette elolvasni a szakirodalmat, hogy az újszülöttek még többet alszanak. 

Egy csomót bénáztam... egy időben harcoltunk az evéssel, a pelenkacserével (amikor először arcon pisilte saját magát, akkor bőgni tudtam volna; a másodiknál már csak röhögtem). Egyszer előfordult az első napokban, hogy nem ébredtem meg arra, hogy sír és már csak akkor tértem magamhoz, amikor a férjem felvette a kiságyból. Na akkor tényleg bőgtem, hogy én aztán szörnyen rossz anya vagyok, hogy a saját kisfiam sírására nem ébredek meg. Borzasztó nehezen ment a büfiztetés, utána jött a pocakfájós korszak. Volt, hogy egy órán keresztül sírt és nem tudtam megvigasztalni. Aztán jött anyukám, átvette és fél perc múlva békésen aludt az ő kezében.

Ilyen esetekben mindig azt hittem, hogy nagyon rosszul csinálok valamit és el voltam kenődve egy kicsit.

Végül belejöttünk mindenbe, mint kiskutya az ugatásba. Nem csak neki új és furcsa minden, hanem nekünk is. Az ösztön megvan bennünk, de attól még nekünk is tanulni kell mindent. Természetesen ő meg érzi, ha mi bizonytalanok, türelmetlenek vagy feszültek vagyunk. És viszonylag gyakran előfordul, hogy bizonytalan vagy és iszonyatosan fáradt, amiből következik, hogy az átlagosnál türelmetlenebb leszel. Aztán egy ilyen türelmetlenebb szakasz után jön a bűntudat, hogy hát a pici babád nem tehet semmiről, miért voltál türelmetlen...

És amikor már azt hittem, hogy minden oké és minden megy, mint a karikacsapás, akkor megint változtak a dolgok. Elkezdett jönni a foga, belekezdtünk a hozzátáplálásba. Ezek mind olyan dolgok, amik nem csak a babának nagy változások.

Azt gondolom, hogy a legfontosabb dolog, amit tanultam az elmúlt hónapokban az volt, hogy amíg a legjobbat szeretném a gyermekemnek, addig nem számít, hogy bénázok egy kicsit. Vagy elrontok valamit. Ezekből tanulok. Amíg azt látom, hogy a kisfiam vidám, mosolygós baba, szerintem nem kell aggódnom. 

És ezek a mosolyok, vidám kacajok és az, ahogy rám néz feledtetni tudják azt, hogy fáradt vagyok, hogy rossz napom van vagy hogy türelmetlen voltam. Ilyenkor érzem azt, hogy minden rendben van és nem kell rossz anyának éreznem magam. Neki pont rám van szüksége. :-)