5 kilométer és 10 felfújható akadály
2 okból választottam ezt a versenyt motivációként, hogy eljárjak rendszeresen futni.
Az egyik a táv volt. A terhességem előtt eljutottam már e fölé a táv fölé (igaz nem sokkal) és úgy gondoltam, hogy talán 2 hónap alatt vissza tudom ide küzdeni magam.
A másik ok a felfújható akadály volt. :D Szerettem volna egy kicsit újra gyereknek érezni magam.

Elvárások nélkül indultam neki, mert 3 hét kimaradt a felkészülésből betegség miatt. Ezen a héten tudtam egyáltalán újra futni. Megfordult a fejemben, hogy eladjam a nevezést, de az nem én lettem volna. Nem választom a könnyebbik utat. Úgyhogy úgy voltam vele lesz, ami lesz, csináljuk.

Egy elvárásom azért mégis volt magammal szemben. Maximum másfél óra alatt meg akartam csinálni. És hogy miért másfél órát tűztem ki maximumnak? A válasz nagyon egyszerű. Körülbelül ennyi idő volt a kisfiam következő etetéséig... :D

A rajtnál nem hagytam, hogy a tömeg húzzon magával és tartottam a saját lassabb tempómat. Csak magamra figyeltem. Nem akartam már az elején kifulladni. Tudtam, hogy az akadályok majd vesznek ki belőlem erőt, de azt nem gondoltam, hogy ennyit. Ezenkívül borzasztóan demotiváló volt, hogy az első egy-két akadály után rengeteg ember elkezdte levágni és elcsalni a futós részeket. De hamar felülemelkedtem rajta és arra koncentráltam, hogy ÉN tudjam becsülettel végigcsinálni. Hiszen saját magammal versenyzek. Senki mással.

Volt egy holtpontom nem sokkal féltáv előtt. Olyan kérdések fogalmazódtak meg bennem, hogy "Minek jöttem el én ide egyáltalán?" "Miért nem vártam meg a jövő évet?" "Szükségem van nekem erre?" "Meg fogom tudni csinálni?" Mert nem bírtam végigfutni. Közel sem. De aztán rájöttem, hogy nem baj, ha belesétálok. A lényeg, hogy itt vagyok és csinálom. Pont azért jelentkeztem erre a versenyre, hogy feszegessem a határaimat. Hogy bebizonyítsam magamnak, hogy azért mert anyuka lettem, attól még sportolhatok, versenyezhetek és érezhetem magam egy rövid időre gyereknek. És nem utolsó sorban kelleni fog az állóképesség, mert ha Balázs egyszer elindul, akkor tuti, hogy futhatunk utána. :D

Nagyon örültem, hogy a nézők végig tudták követni az akadályokat. Rengeteg erőt adott, hogy minden akadályon átjutva megpillanthattam a kis családomat és hallhattam a férjem buzdítását. Nélkülük sokkal több holtponttal kellett volna megküzdenem, ebben biztos vagyok.

Furcsa volt azt is megtapasztalni, hogy kicsit parázok lecsúszni egy-egy nagyobb "ugrálóvár" tetejéről. Azt hittem, hogy nincsenek ilyen jellegű félelmeim. És mégis mindegyik tetején biztatnom kellett egy kicsit magam, hogy le merjek csúszni.

Végül 1 óra és 5 perc kellett, hogy teljesítsem a pályát, aminek borzasztóan örültem. Annak meg még jobban, hogy nem úgy maradt meg bennem ez az egész, hogy küzdöttem egy versenyen, hanem úgy, hogy nagyon jó móka volt. És megvalósítottam azt, amit július elején elhatároztam.

Az az elképesztő izomláz, amit pedig ma reggel éreztem az összes testrészemben, garantálja, hogy még napokig eszembe jusson majd, hogy mit is csináltam ezen a hétvégén. 

Amikor még úgy tudtuk, hogy nem lehet természetes úton kisbabánk ez az írás született részemről:

Már megtanultam, hogy az élet nem egyszerű, sokszor igazságtalan és a legkevésbé sem kiszámítható. És hogy ezt nehogy el tudjuk felejteni, mindig történik valami olyan dolog az életünkben, amire nem vagyunk felkészülve. A legtöbb esetben pedig ez a meglepetés nem éppen pozitív.

Az újabb meglepetést a gyermekvállalás kapcsán kaptuk a férjemmel.

Mindig is azt gondoltam, hogy én aztán biztos hipertermékeny vagyok és mindig nagyon ügyeltem rá, hogy soha ne felejtsem el bevenni azt az apró kis fogamzásgátló tablettát, mert tuti, hogy teherbe esnék egyetlen kihagyott nap után.

Az első hidegzuhany a termékenységemmel kapcsolatban akkor jött, amikor kiderült, hogy PCO szindrómám van és az bizony negatív hatással van a teherbe esésre. De rögtön megnyugtattak, hogy semmi gond, egy apró műtéti beavatkozással megoldható minden, ha arra kerül a sor és onnantól minden működhet a maga normális módján. Az utóbbi időben sikerült leküzdenem a hormonproblémát, az elmúlt 1 évben tökéletes értékeket produkáltam. Abban bíztam, hogy ezzel akkor meg is oldottunk mindent.

A férjemmel úgy döntöttünk, hogy elérkeztünk ahhoz a ponthoz az életünkben, amikor a mi kis kétszemélyes családunkat szeretnénk háromtagúra bővíteni. Teltek-múltak a hónapok és nem jött az áhított 2 csík a terhességi teszten. Igazából nem akartuk sürgetni a dolgot, tudtuk, hogy ráérünk. Én még csak 24 vagyok és igaz a férjem 10 évvel idősebb nálam, sehonnan sem vagyunk elkésve.

De a korábbi problémám tudatában csak nem hagyott nyugodni a dolog. Így hát bejelentkeztem az orvosomhoz és elmondtam neki az aggályaimat.

Ilyenkor az első lépés az, hogy kivizsgálják a pár férfi tagját, hogy nála minden rendben van, úgy úsznak-e a kissrácok, ahogy kell és utána léphetik meg azt, hogy a pár hölgy tagját a műtőasztalon vizsgálják tovább (szerencsére ez csak 3 apró bemetszést jelent és jó esetben 1 kórházban töltött éjszaka után már lehet is otthon lábadozni).

A férjemnél mindent rendben találtak és rengeteg pozitív történetet hallottam már olyan nőktől, akik ezen beavatkozás után 1-2 hónap után már teherbe is estek. Így mondanom sem kell, hogy nagy reményekkel vágtunk neki ennek a kihívásnak.

Eljött a műtét napja és az előkészítések után betoltak a műtőbe és már aludtam is. A műtét után még csak próbáltam volna újra felvenni a kapcsolatot a külvilággal és serényen nézegettem be a takaróm alá, hogy mit műveltek velem és a hasammal, amikor érkezett a következő hidegzuhany. A doktor úr közölte velem, hogy egyik petevezetékem sem átjárható, így természetes úton esélytelen az, hogy teherbe essek. Csak a lombikprogram maradt, mint lehetőség.

Azt kell mondjam, hogy nagyon jól ki van találva, hogy még akkor közöljék az emberrel a műtét eredményét, amikor még kissé bódult és hat a nyugtató. Kicsit lazábban veszi az ember. Halálos nyugalomban hívtam fel a férjemet és meséltem el neki az eredményt (mert ugye hozzátartozó nem látogathatja a szobájában az embert).

De amikor elhagyod a kórházat, akkor érzed, hogy rád telepszik az a nem is mázsás, hanem inkább tonnás súly. Folyamatosan ez zakatol a fejedben:  „Miért velünk történik ez?” „Elrontottam valamit?” „Nem akartam eléggé?” A lehető legabszurdabb kérdések…

És természetesen a rokonok, barátok érdeklődnek, hogy mi a helyzet. Agyalsz rajta, hogy mennyit mondj el nekik a történtekből. Mert a sajnálkozó tekintetekre, meg az „Úgyis sikerülni fog” kijelentésekre baromira nincs szüksége ilyenkor az embernek.

És természetesen mindenhol, szószerint mindenhol terhes nők és kisgyermekes családok jönnek veled szembe, csakhogy még mélyebben érezd magad a gödörben.

Az első néhány otthon töltött napban én a teljes tagadás/ignorálás fázisába léptem. Nem akartam róla beszélni és borzasztóan idegesített, ha valaki próbált valamilyen formában segíteni. Egyedül akartam volna megoldani a dolgot.

Szerencsére rájöttem, hogy ez nem járható út, ettől nem kerülünk közelebb a megoldáshoz. Erről beszélni KELL. Másképp nem lehet feldolgozni. Hiába érezzük akár azt, hogy annyira nem is viseli meg az embert a dolog, mert valahol mélyen felkészült erre az opcióra. (Ez történt esetemben.) Akkor is ki kell adni magunkból a gondolatainkat, mert csak akkor fogjuk azt érezni, hogy megkönnyebbültünk. Ebben a szituációban ketten vagyunk. Nem kell és nem is szabad egyedül cipelni ezt a nehéz csomagot.

És utána akár már vesszük arra is a bátorságot, hogy felhívjuk a meddőségi/reprodukciós központot. :-)

Nekem személy szerint rengeteget segített Ördög Nóra könyve. Hihetetlenül jó, hogy valaki vette a bátorságot és leírta azt, amit eddig senki sem mert igazán. Azt érzem, hogy nem teljes tudatlansággal kezdjük el ezt a lombikprogramot, rengeteg támpontot kaptunk.

Amit megtanultam a könyvből és teljes mértékben egyetértek vele az az, hogy az emberek egyenlőre nem igazán tudnak mit kezdeni azzal, ha ők vagy egy ismerősük meddő. Már csak a hangzása is ijesztő, nemhogy a jelentése, ami belénk ivódott innen-onnan olvasott cikkekből, történetekből. Pedig sajnos egyre több és több párt érint ez a probléma, muszáj több figyelmet fordítanunk erre a témára.

Úgy gondolom szerencsés vagyok, mert néhány héttel a beavatkozás után már tudok pozitívan gondolkodni és nem csak borongósan tekinteni arra, hogy nekünk miért kell ezt az utat járnunk ahhoz, hogy kisbabánk legyen. Most már úgy tekintek rá, hogy még nagyobb csodaként fogjuk megélni azt, ha majd végre megjelenik az a bizonyos 2 csík a teszten. És csak bízni tudok benne, hogy mások is tudnak így gondolkodni.

Aki azt mondja, hogy anyának lenni egyszerű és mindig rózsaszín és minden szuperfantasztikus, az hazudik. Mert nem az. Egy kicsit sem. Persze biztos vannak olyan nők, akik tényleg erre születtek és soha, semmilyen kétely nem támadt bennük és nem bénáztak és igazi ősanyák. Én tuti nem ilyen vagyok.

Az egész "béna vagyok" érzés már a kórházban elkezdődött.

Különösebb segítséget nem kaptam, holott a szülésfelkészítő tanfolyamon korábban azzal nyugtattak minket, hogy mindent megmutatnak. Az első pelenkacserét és átöltöztetést szerintem fel lehetett volna venni és levetíteni a kismamáknak, hogy így NE csináld. Sajnáltam szegény Balázsomat. És ő természetesen borzasztóan sírt is az összes pelenkacserénél. De ma már szerencsére bárhol, bármikor, villámgyorsan, akár csukott szemmel is :D

A nővérek megszólalásai sem sokat segítettek abban a pár napban, hogy magabiztos anyukaként térjek haza. Csak hogy párat idézzek:
"Anyuka, miért sír így ez a gyerek?" (szerintem éhes, mert egy csepp tejem sincs, de amúgy meg fogalmam sincs) 
Állok a pelenkázónál, a kisfiam keservesen sír - "Anyuka, van valami baj?" (ááá, nincs, csak nem tudom, hogy jól csinálom-e és azt hiszem a kisfiam ezt nagyon is érzi)
El akartam menni zuhanyozni, de Balázs elég sokat sírt és nem akartam a szobatársakat zavarni vele, így betoltam a csecsemőosztályra, mire a nővér - "Miért, otthon nem fog zuhanyozni?" (????)

Szóval már nagyon vártam azt a vasárnap reggelt, amikor végre hazamehetünk.

De nem csak ezek a kihívások voltak. Közben meg kellett küzdenem magammal is:

• Akárhányszor jöttek hozzánk látogatni és kitoltam a kiskocsiban Balázst, nekem mindig borzasztó sírhatnékom volt. De hát én erős vagyok, szóval idegenek előtt mégsem bömbölhetek...
• Úgy mozogtam, mint akin áthajtott valamilyen jármű. Pedig "sima, egyszerű" szülésem volt és így is komoly tervezést igényelt, hogy mégis hogyan fogok kimászni az ágyból, ha szükséges.
• Meg kellett szoknom, hogy már nem mocorog a pocakomban senki. Furcsa ürességet éreztem. Közel 40 hétig növekedett bennem a kisfiúnk és egyik pillanatról a másikra eltűnt belőlem. 
• Elolvashatsz akárhány cikket, könyvet, történetet, az akkor is teljesen más lesz, amikor már élesben kell ellátnod a gyermeked. Erre nem tudsz teljesen felkészülni. Engem annyira lesokkolt, hogy anya lettem, hogy még arról is megfeledkeztem az első napon, hogy etetés után bizony büfiztetni kell... #lúzeranya

Viszont a legfontosabb, amit én tanultam az az, hogy most nem én vagyok a lényeg. Teljesen mindegy, hogy valami fáj vagy hogy baromi fáradt vagyok. Nem teheted meg, hogy egy rosszabb napodon bevackolod magad az ágyadba a takaró alá. Mert a kisbabád teljesen rád van utalva. Kellesz neki. MINDIG.

Elsőre ijesztőnek hangzik. De aztán rájössz, hogy ez valójában a legcsodálatosabb dolog, ami történhet veled és a pároddal.

Azt, hogy hogyan alakultak az első itthoni napok és hogyan jöttem rá, hogy tök hülyeség a #szaranya kategóriába sorolni magam a következő részben megosztom veletek.

Az utóbbi években folyamatos harcot vívtam a kilóimmal. Borzasztó egyszerű volt felszedni őket, leadni annál nehezebb. De a terhességem előtt már egész sokat sikerült alakulnom és egész jól megbarátkoztam a tükörben látott látvánnyal.

Aztán kiderült, hogy babát várok és ez felborított mindent. Persze ezt egy percig sem bánom. :D

Az elején elég sokat küzdöttem a rosszullétekkel. És baromira élveztem, hogy kenyeret eszek meg csokit és mégsem növekszik a súlyom. Talán itt kaptam vérszemet... Élveztem, hogy végre bármit ehetek. Csak aztán ezt a jó szokást megtartottam a terhesség végéig. Holott a hányásnak búcsút intettem a terhesség körülbelül 14.hetében.

Így sikerült +19 kilóval a szülőszobára mennem.

Egyébként ez annyira nem is vágott földhöz, mint gondoltam. Tudtam, hogy majd újra felveszem a harcot magammal szemben, talán még több kitartással, mint korábban.

Azt mondják, hogy ha normál, problémamentes szülésed volt, akkor néhány héttel szülés után már el is kezdhetsz próbálkozni a sporttal. Szerencsére én ez a kategória voltam.

DE!

Olyan szinten zombi üzemmódban voltam, hogy még csak eszembe sem jutott, hogy megpróbáljam. Csak arra vágytam, hogy aludhassak egy jót. A kajára szintén nem volt erőm igazán odafigyelni. Ha hajnali 3-kor etetés és altatás után éppen egy agyoncukrozott zabszeletet találtam, mint gyorsan megehető dolog, akkor azt ettem.

3 és fél hónapos volt a kisfiam, amikor elkezdett zavarni, hogy úgy nézek ki ahogy és akkor már volt annyi erőm, hogy végre belefogjak.

Az első "futás" olyan volt, mintha soha azelőtt nem csináltam volna. Tudtam, hogy amúgy is szépen lassan és fokozatosan kell, mert még a végén elmegy a tejem, megváltozik az íze és nem fog kelleni a kisbabámnak, stb., de ez akkor is hatalmas fejbekólintás volt, hogy az ember mennyire le tud épülni.

Így nem akartam megváltani a világot, fokozatosan haladtam. Heti kétszer jártam el futni és arra figyeltem, hogy mindig növeljem pár száz méterrel a távot. Nem volt egyszerű. Kicsit sem.

Hogy ne keressek kifogásokat és mindig eljárjak futni, kerestem magamnak egy kihívást. Most szombaton lesz először Magyarországon a CRAZY 5K nevű verseny Dunakeszin, ahol különféle felfújható akadályok vannak felállítva egy 5 km-es pályán. Gondoltam ez elég motiváció lesz nekem, így július végén beneveztem. :D

Egyébként tényleg annak bizonyult. Amikor megfordult a fejemben, hogy ma túl fáradt vagyok, ma nyűgösebb a kisfiam, ma nem süt a nap, ma fúj a szél és hasonlók, akkor eszembe jutott, hogy muszáj nyomnom, mert nagyon ciki lesz, ha féltávnál fel kell adnom a versenyt.

Amikor már megszoktam a heti 2 futást, akkor jött hozzá még egy TRX és így már azt gondolom, hogy jó úton vagyok ahhoz, hogy formába lendüljek. 

Persze ahhoz, hogy heti 3 alkalommal tudjak sportolni kell egy jó férj és egy segítőkész nagymama, mert nélkülük esélyem sem lenne eljárni.

Mindenkit csak biztatni tudok, aki újra kezdené vagy elkezdené, mert ez egyben kikapcsolódás is és feszültség levezetés is. És úgy gondolom, hogy mindkettőre szüksége van egy kisgyermekes anyukának. :-)

Pár nappal ezelőtt a Facebook feldobta egy tavaly májusi emlékemet. Önfeledten vigyorgok a mólón Podersdorfban. Tisztán emlékszem arra a napra. Aznap szabadságon voltam én is és a férjem is, gondoltuk kirándulunk egyet. De akkor délelőtt volt még egy fontos esemény. Akkor egyeztettem a nőgyógyászommal a leleteim alapján a műtétem időpontjáról.

Ekkor már jó ideje próbálkoztunk, hogy legyen kisbabánk. Nagyon élveztük az életünket kettesben is és tudtuk, hogy egy élet is kevés lenne így együtt, de mindketten szerettünk volna egy csöppséget. A korábbi PCOS diagnózis miatt sejtettük, hogy nem lesz egyszerű a dolog. Valójában szerintem egyikünk sem lepődött meg, hogy hiába próbálkoztunk, a teszt mindig negatív maradt.

Mivel nem vagyok az a belenyugvó típus, megkerestem az orvosomat és mondtam neki, hogy csináljunk valamit, a különféle gyógyszerek hatástalanok voltak. Ekkor következett egy sor laborvizsgálat és a partner kivizsgálása is. Szerencsére a férjemnél minden rendben volt, nálam pedig nem maradt más, mint hogy apró lyukacskákat égessenek a petefészkeimre, hogy végre ki tudjon onnan lökődni egy kis petesejt és ha már ott járunk, akkor vizsgáljanak petevezeték átjárhatóságot is.

Vártam azt a május végi napot, hogy végre történjen valami. Hogy végre többet tudjunk. Azt gondoltam, hogy minden rendben lesz, hiszen miért is ne lenne minden rendben. De tévedtem. Nem sokkal az ébredés után a nőgyógyászom arról tájékoztatott, hogy sikerült a petefészkekre megcsinálni a lyukakat. VISZONT! Egyik petevezetékem sem átjárható. Próbálták többször is megnyitni őket, sikertelenül. Ezenkívül a hasfalamon találtak endometriózisra utaló nyomokat is. Ezeket most égetéssel szétroncsolták, de később majd foglalkozni kell ezzel is.

A lényeg az volt, hogy 2 módon volt esélyem a teherbe esésre: az egyik a lombik, a másik a csoda. Valahogy úgy gondoltam, hogy a lombik lesz az eredményesebb.

A műtét után 2 hétig voltam otthon és a fizikai felépülés mellett majdnem keményebb volt a lelki felépülés. Rengeteget gondolkodtam, hogy ez miért velünk történik. Sokszor kerültem a gödör aljára ebben a 2 hétben. Rossz érzés volt, hogy én vagyok az, aki miatt a nehezebb utat kell végigjárnunk. Végül nem tartottam magamban ezeket a dolgokat, átbeszéltük a férjemmel és sikerült megnyugodnom és nem elsüllyednem a problémákban.

Rengeteget segített még Ördög Nóri Pozitív című könyve. Nagyjából akkor került a boltokba a könyv, amikor a műtétem volt. Úgyhogy gyorsan beszereztük, amíg még otthon lábadoztam és pár nap alatt el is olvastam. Mire eljutottam a könyv végére, megért bennem is az elhatározás: ha már ezt dobta a gép, akkor menjünk és csináljuk a lombik programot.

Minél hamarabb bele akartam vágni. Emiatt nem a győri, hanem a tapolcai intézetet választottuk. Lehet, hogy sokkal többet kell odáig autózni, de rövidebb a várakozási idő. Szerencsére rövid időn belül kaptunk időpontot az első konzultációra.

És ahogy július elején úton voltunk Tapolcára valahogy megkönnyebültem. Tudtam, hogy nekünk most már csak azt kell tennünk, amit az orvosok mondanak. Innentől kezdve az ő feladatuk megoldani azt, hogy lehessen kisbabánk. Nekünk úgymond csak sodródni kell az árral.

Ezeket a tapolcai látogatásokat igyekeztük mindig kicsit feldobni, hogy pozitív élményként maradjanak meg. Miután végeztünk az intézetben mentünk a Balaton partjára ebédelni és fürdőzni egyet. Így mikor hazaértünk este, tényleg olyan volt, mintha tartottunk volna egy kikapcsolódós napot. Ahelyett, hogy távolabb lökött volna minket egymástól ez a probléma, még erősebb lett a kapcsolatunk és hálás vagyok ezért az életnek. Mert megerősített benne, hogy jöhet bármi, azt mi megoldjuk.

Plusz poén egyébként az első tapolcai látogatásunk után, hogy hazafelé elkeveredtünk valami nagyon kihalt útszakaszra és egyszer csak a földekről egy hatalmas gólya lendült neki és szállt át előttünk az úton. Soha ilyen közelről nem látott még gólyát egyikünk sem. Majdnem megszakadtunk a nevetéstől, hogy milyen rohadt vicces kedvében van ez a gólya, mert előttünk aztán repülhet, a klasszikus értelemben nem hozhat nekünk kisbabát.

Legalábbis ezt gondoltuk akkor.

Következett még 1-2 tapolcai látogatás, ahol végül megegyeztünk, hogy számunkra csak a lombik lehet opció. Augusztus elején következő év áprilisára kaptunk időpontot az államilag támogatott beültetésre. Elég sokkoló volt. Tudtuk, hogy hosszú a várólista, de azért ez mégis fájt.

Szerencsére van lehetőség arra is, hogy soron kívül végigcsináld a procedurát. Persze ezt önköltségesen. Az addig összespórolt pénzünk még kevés lett volna hozzá, de úgy számoltunk, hogy szeptember végére, október elejére össze tudjuk gyűjteni rá a hiányzó összeget.

Addig is az volt a tervünk, hogy kiélvezzük a nyarat.

A műtét után felépülve újra belefogtam a sportolásba. TRX, futás, biciklizés. Hajtottam ezerrel. Hétvégente pedig jött a lazítás a rozé fröccsök támogatásával.

Augusztusban nyaralni indultunk Esztergomba, amit már mindketten nagyon vártunk. Végre tényleg kikapcsolódhatunk. A nyaralás második napja környékén furcsa dolgok kezdtek velem történni. Délutánonként aludnom kellett (amit egyébként sosem tettem), nem bírtam megenni az ottani kajákat. Folyamatos hányingerrel és szédüléssel küzdöttem. Értetlenül álltunk a rosszullétem előtt.

Tipikusan terhes tüneteim voltak, amik nem lehettek volna. Azt gondoltam, hogy az agyam szórakozik velem. Úgy döntöttem a hazaúton, hogy csinálok egy terhességi tesztet és ha látom, hogy negatív, akkor csak eljut az elmémig, hogy nem vagyok terhes és akkor megjön végre (ekkor egyébként már 5 hete késett, de hát sosem volt rendszeres ciklusom gyógyszer nélkül, így nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki).

Másnap reggel az első dolgom volt megcsinálni a tesztet. POZITÍV lett. Azt hittem, hogy rossz a teszt. Szerencsére olyat vettem, amiben 2 tesztcsík van. Így gyorsan megcsináltam azt is. Szintén pozitív. Azt hittem, hogy hallucinálok. Gyorsan felébresztettem a férjemet, hogy nézze meg ő is, mert én biztos megbolondultam. De ő is 2 csíkot látott mindkét teszten.

Nem mertük elhinni. Nem éltük bele magunkat, megfordult a fejünkben sok negatív forgatókönyv, így nem is szóltunk róla egyenlőre senkinek.

Hétfőn már hívtam is a nőgyógyászomat, hogy sürgősen időpontra van szükségem hozzá. Szerda este 9ig kellett várnunk, hogy megtudjuk az igazságot. Amikor elmondtam a nőgyógyászomnak, hogy mi a helyzet, ő is azt mondta, hogy ilyenkor azért nagy a kockázat a méhen kívüli terhességre. De gyorsan utána járt, hogy mi is a helyzet odabent. A képernyőn egyszer csak megpillanthattam az akkor 9 hetes kis csodánkat. Aki ott volt, ahol lennie kellett és gyönyörű szívhangja is volt.

Talán az volt a titok nyitja, hogy mivel tudtam, hogy úgysem lehet gyerekünk természetes úton, megszűnt bennem a görcsösség. Mert hiába mondják, hogy nem szabad rágörcsölni. Mivel szeretnél kisbabát, naná, hogy rágörcsölsz és mindig reménykedsz, hogy ez végre az a hónap lesz, amikor majd végre összejön.

Mindenestre hihetetlen, hogy a kisfiúnk megküzdött a benti akadályokkal és akkor is jött, amikor elvileg nem jöhetett volna. Egy igazi kis harcos, aki most már itt van velünk, a kezünkbe foghatjuk és magunkhoz ölelhetjük.

Ő az, aki miatt most már elhiszem, hogy tényleg léteznek CSODÁK!