Manapság annyiféle tanács és ajánlás van, hogy borzasztó könnyű elveszni ebben az információ-rengetegben. És nem csak az internetről és a tv-ből kapjuk ezt a rengeteg ajánlást, hanem a környezetünkben is mindenki próbál segíteni.

Csakhogy nincs két ugyanolyan tanács.

Valaki azt mondja, hogy ne altasd hason a gyerekedet, mert magas a csecsemőhalálozás kockázata. Míg más szerint a hason altatásnál nincs is jobb. 
Valaki a külön kiságyat javasolja, valaki az egy ágyban alvásra esküszik.
Örök vita még, hogy a gyereknek adjanak-e cumit vagy ne.
Ott van még a 'Hagyd sírni, így ön-nyugtatást gyakorol' és a 'Vedd fel, ne hagyd sírni' ellentét.
Nagy kultusza van most az igény szerinti szoptatásnak, mások menetrend szerint élnek.

És gyakran, ha nem azt az elvet vallod, amit a kérdező és te otthon másképp csinálod, akkor néhány esetben közlik veled, hogy a gyermeked el van rontva...

Az én véleményem az, hogy egy kisbabát NEM lehet elrontani.

Minden gyerek más. Nem húzhatunk rájuk egy sablont. Leírhatnak bármit egy szakkönyvben, a gyermekünk nem tudja, hogy neki a szakirodalom szerint éppen mit és hogyan kellene csinálnia adott életkorban.

Próbáltam Balázst háton altatni, hisz az most az ajánlás. Pár nap alatt kiderült, hogy esélytelen, mert folyamatosan felriadt az alvásból. Hason pedig elképesztően jókat tud aludni azóta is.
A cumi kérdésnél a kórházi tartózkodás második napján dobtam ki az elveimet a kukába és adtam a szájába a cumit és végre meg tudott nyugodni.
Mi pár hét alatt be tudtunk állni a 3 órás menetrendre és ez hónapok óta nagyszerűen működik.
És nincs az az Isten, hogy a gyerekemet hagyjam bőgni, mert majd megnyugszik magától.

Mindenkinek a saját döntése, hogy milyen úton indul el és szerintem senkinek nincs joga bírálni. 
Ha pedig tényleg "el van rontva" a gyerekünk, az a mi problémánk. ;-)

Egyik este amikor nem tudtam elaludni, azon elmélkedtem, hogy mennyiben lettem más, amióta anya vagyok. Mert az ugye nem is kérdés, hogy az életünk teljesen megváltozott. De rá kellett jönnöm, hogy nagyon sok mindenben én is. 

A legfontosabbak és legszembetűnőbbek számomra, hogy sokkal bátrabb lettem és nyitottabb.

Sosem gondoltam volna, hogy elindítok egy blogot. Persze, ha azt nézzük ez nem nagy dolog, hiszen ma már bárki írhat bármit. De mégis kellett a bátorság, hogy a gondolataimat megosszam másokkal is. És hát a kommentekben kapom néha az ívet rendesen... De már nem zavar. Elolvasom őket, mert természetesen érdekel a visszajelzés, de nem veszem a szívemre a negatív kritikát.

Azt sem gondoltam volna soha, hogy pont akkor fogok jelentkezni TV műsorokba, amikor itthon vagyok a kisfiammal. De mégis most vettem erre a bátorságot. Jelentkeztem az Áll az alkuba és az 50 milliós játszmába is és részt vettem mindkét castingon. Az már egy másik dolog, hogy nem kellettem egyikbe sem. :D De legalább megpróbáltam.

Évek óta gondolkozom azon, hogy milyen jó lenne, ha végre a nyomába erednék az egyik álmomnak és esküvőszervezést tanulnék, mert ezt olyan szívesen csinálnám. Nos erre is most vettem a bátorságot és jelentkeztem egy jövő áprilisi kurzusra. 

Nyitottabb lettem, mert nekem mindig is problémát okozott a csevegés és beszédbe elegyedés olyanokkal, akik nem állnak hozzám közel vagy nem ismerem őket. Most lényegében bárkivel lazán megvitatok bármit. :D

És hát a kisfiam érdekében feszegetem a saját határaimat mindenféle területen.

Nem szeretem a gyümölcsöket. Sőt! A 'nem szeretem' nem is fejezi ki igazán, hogy mennyire utálok mindenféle gyümölcsöt. De most, hogy megkezdtük Balázzsal a hozzátáplálást, gondolkodás nélkül kóstolok meg mindent, még a gyümölcsöt is, mielőtt kóstoltatnám vele.

Rettegek a víztől. Gyerekkorom óta víziszonyom van. A férjemnek hála 'gyógyulok' ki belőle, de azt például el sem tudom képzelni, hogy víz alá kerüljek befogott orr nélkül. Viszont a kisfiúnkat szeretnénk elvinni babúszásra. Azt mondtam, hogy az első alkalommal nem szeretnék ott lenni, mert rosszul lennék, amikor a gyermekünket meg kellene meríteni a víz alatt. (ezt egyébként továbbra is fenntartom) A múlt héten mégis én voltam az, aki itthon esténként szoktatta hozzá Balázst ahhoz, hogy milyen amikor a feje tetejéről nagyobb mennyiségű víz folyik le az arcára, mert a férjem dolgozott. Konkrétan remegett a kezem a művelet közben, de megcsináltam. Mert az, hogy én félek, nem jelenti azt, hogy neki is kell. Sőt, remélem, hogy ő nem fog. :-)

Azt hiszem mondhatjuk, hogy engem az anyaság megváltoztatott, méghozzá nagyon sokféle módon. És valószínűleg ahogy Balázs növekszik, úgy tapasztalom majd magamon, hogy újabb és újabb dolgot tanultam én is.

Egyszer olvastam valahol, hogy sok esetben álmaink és vágyaink útjában mi magunk állunk.

Végiggondoltam, hogy mi az én legnagyobb álmom és vágyam. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy egyet kell értenem a fenti állítással. 

Már évek óta arra vágyom a legeslegjobban, hogy adjuk el a házunkat, vegyünk egy lakóautót, pakoljuk fel az egész családunkat és járjuk be a világot. Hogy amit mindig csak képeken és videókon láttunk, azt lássuk végre élőben is, hiszen csak egyszer élünk.

És lényegében tényleg én állok az útjában annak, hogy ez megvalósuljon.

Mert hiányzik belőlem a bátorság.
Túl nagy bennem a bizonytalanságtól való félelem.
Mert néha még én magam is csak nevetek az ötleten, hogy ezt nem lehet kivitelezni. (mi lesz ha elfogy a pénzünk? milyen munkákból tudnánk 1-1 országban megélni? stb., stb.)

És gondoljunk csak bele. Nem ez az a dolog, ami megállít minket sok esetben? Hogy nem tudjuk, hogy mi lesz, ha meghozunk egy bizonyos döntést? Legyen szó munkáról, tanulásról, párkapcsolatról.

Mindig az ismeretlentől való félelem állít meg minket. Nem merünk kilépni a komfortzónánkból, hiszen ott nagyon kényelmes.

Irigylem azokat, akik meg merik lépni és álmaik nyomába erednek és nem félnek a bukás lehetőségétől. Bízom benne, hogy egyszer elég bátor leszek én is.

Sokan azt hiszik, hogy ha gyerekük született, akkor innentől kezdve nem lehet sehova menni, vár minket a négy fal és ennyi. Véleményem szerint ez is csak felfogás és hozzáállás kérdése.

Én a nyughatatlan embertípusba tartozom. Imádok jönni-menni, világot látni (persze bizonyos anyagi kereteinken belül :D). El sem tudom képzelni, hogy csak otthon ülök és nem csinálok semmit. Sokszor még betegen sem tudok elnyugodni a fenekemen. Ezért már a terhességem alatt egyértelművé vált számomra, hogy nem az az anyuka leszek, aki majd fél kimerészkedni a világba a gyerekével.

Mert rengeteg helyen olvastam azt, hogy anyukák bevallották, hogy ők inkább maradnak otthon a 4 fal között, mert macerás elindulni és egy csomó más buktatója is van, ha kisbabával mész valahova. Ez tény. Sosem tudhatod, hogy éppen, hogy fogja adott napon bírni a gyermeked a "túrát". Volt, hogy mi is végigszirénáztuk a város felét, mert Balázsnak éppen nem volt jó valami. És persze ilyenkor mindig előkerül 1-2 idősebb hölgy, aki odajön és "jószándékúan" megjegyzi, hogy 'Jajj, hát ilyen szélben/napsütésben/melegben/hidegben kihozni sétálni ezt a szegény babát!'

Be kell vallanom, hogy amikor évekkel ezelőtt láttam az autóból anyukákat tolni a babakocsit ez a verzió sosem fordult meg a fejemben, hogy a gyerek végigsírja az utat. :D

De kitartottam és Balázs megkedvelte a hosszú sétákat. A legtöbb esetben nem alussza végig. De most már elnézelődik és érdeklődik a világ iránt. És most már az sem zavar, ha az emberek bámulnak, ha éppen sír a kisfiam a babakocsiban. Ez is hozzá tartozik.

Ezenkívül elég hamar megkezdtük, hogy hozzászoktassuk a kirándulásokhoz, utazásokhoz. 
Balázs még csak 6 hónapos, de már voltunk vele Ausztriában, Szlovákiában, Szentendrén, a Balatonon, a győri állatkertben, többször Győrben, Dunakeszin és Budapesten. Az elején nagyon féltem, hogy hogyan fog reagálni. Hosszú út, rengeteg inger. Még egy felnőttnek is fárasztó. De felülmúlta a várakozásaimat. Már az első alkalommal is nagyon jól bírta a gyűrődést. Azóta meg aztán még inkább. Persze itt is előfordul, hogy nyűgösebb vagy hamarabb megéhezik és akkor megmutatja a hangját a nagyvilágnak. De mindig sikerül gyorsan megoldást találnunk és már nem esünk kétségbe sehol sem.

Mindenkit bátorítok, hogy menjen és élvezze a szép időt és az ország/világ látnivalóit kisbabával is. Úgy gondolom, hogy ez a gyermekünknek is jó és nekünk is. Nem szabad félni kilépni a négy fal biztonsága közül.

1-2 nappal ezelőtt hallottam, hogy egy fél éves kisfiút otthagytak a győri kórházban a szülei és lemondtak róla, mivel szívbeteg. Az első gondolatom az volt, hogy "Úristen! Hogy képes valaki ilyesmire?" Sokszor motoszkál a fejemben a történet, hiszen nekünk is egy fél éves kisfiúnk van. 

Utánaolvastam kicsit jobban a részleteknek, mert kíváncsi voltam.

A kisfiú, Zsombor még egy napot sem tölthetett otthon a szüleivel. Már túl van két műtéten és egy még biztosan vár rá. De azt a műtétet nem végezhetik el másfél éves kora előtt. Tehát 1 évet még legalább a kórházban kell töltenie.

Borzasztó lehet ezt megélni. És a részletek tudatában úgy döntöttem, hogy nem ítélkezem. Mert nem tudhatom és nagyon sokan nem tudhatjuk, hogy milyen lehetett ezt a fél évet végigcsinálni. Soha nem is akarom megtudni. Hálás vagyok azért, hogy az én gyermekem egészséges. 

Ennek ellenére úgy gondolom, hogy képtelen lennék valaha is lemondani a gyermekemről. Bármilyen problémával küzdenék érte a végsőkig.

De ez az ő döntésük volt. Biztos nem volt egyszerű erre az elhatározásra jutni. Az már az ő gondjuk, hogy ezzel a döntéssel, hogyan fognak tudni együtt élni.
Nagyon bízom benne, hogy a kisfiút pedig majd olyan szülők tudják örökbe fogadni, akik mindent megtesznek majd érte és ők nem fognak lemondani róla. És lehet, hogy ő így jár majd jobban.

Szóval ne ítélkezzünk! Hanem legyünk hálásak, hogy ha nem kellett még hasonló cipőben járnunk!
És szorítsunk azért, hogy Zsombor mihamarabb jobban lehessen!

Borzasztó népszerű manapság az énidőt hangsúlyozni és mindenhol hirdetni, hogy erre bizony minden nőnek nagy szüksége van.

Én úgy voltam vele, hogy amíg csak ketten voltunk a férjemmel, addig különösebben nem kellett ezen dolgoznom. Egy 2 fős "családban" ez nem okozhatott problémát. Ha úgy volt kedvem, akkor párhetente egyszer elmentem a barátnőimmel egy kávéra vagy délután olvastam egy könyvet vagy amíg a férjem nem volt itthon, addig megnéztem egy nyálas-romantikus-bőgős filmet, amit ő úgysem szeretett volna megnézni. Edzeni szerettünk együtt járni, ha volt rá lehetőségünk. A hétvégét pedig mindig kettőnkre igyekeztünk szánni.

Most, hogy már itt van velünk Balázs is, nem kifejezetten az énidőn dolgozom. Már akkor is boldog vagyok, ha wellnesselhetek egyet a fürdőszobában vagy el tudok járni hetente kétszer futni. Ez bőven elég énidőnek.

Amit sokkal nehezebb megoldani az a "miidőnk", ketten a férjemmel. 

Ha az embernek gyereke születik, akkor értelemszerűen a gyerek kerül előtérbe és maga a párkapcsolat, főleg az első időkben, kicsit háttérbe szorul. Azt hiszem ez normális. De meg kell szokni ezt is. Legalábbis nekünk meg kellett. Ami fontos és amire nagyon vigyázni kell, hogy azért annyira ne szoruljon háttérbe a kapcsolat, hogy a végén csak egymás mellett éltek.

A férjemmel már korábban elhatároztuk, hogy havonta egyszer elmegyünk randizni egyet. Ezt Balázs 3 hónapos kora óta tartjuk is. Ilyenkor körülbelül este 7-től 9-ig van időnk elmenni valahova vacsorázni egyet. :D Balázs ilyenkor mindig a szüleimnél van, ők vigyáznak rá, mi pedig tudjuk, hogy nyugodtan kikapcsolódhatunk egy kicsit. Persze ilyenkor is ő a fő téma, mert teljesen körülötte forog a világunk. De a lényeg, hogy csak ketten vagyunk és egymásra figyelünk.

Tudom, hogy sokan vannak, akik nem tudják kire rábízni a gyereküket, hogy elmenjenek havonta egyszer vacsizni valahová. Vagy nem fér bele a havi költségvetésbe a fantasztikus GYED mellett...

De szerintem egy másik lehetőség, amit múltkor nagyon jól eltaláltunk az a sörözős-chipsevős-beszélgetős este. Valószínűleg ebből is igyekszünk majd rendszert csinálni, lehetőleg havi szinten. :D Igaz, hogy este 11-kor tudunk elheveredni a kanapén, kibontani a sört és a chipset és dumálni egy jót, de reggel mégis könnyebben és vidámabban kelek fel Balázshoz annak ellenére, hogy kevesebbet aludtam. Ehhez ráadásul nem kell sehova sem lepasszolni a lurkót és olcsóbb is, mint egy éttermi vacsi.

Kell, hogy időt találjunk kettőnkre! Mindannyiunknak így lesz a legjobb hosszútávon! :-)

Terhesség, várandósság, áldott állapot, állapotosság és még sorolhatnám. Rengeteg szó van arra, hogy babát vár az ember. Túlzás lenne a teljes 40 hetet terhességnek nevezni, de az áldott állapot sem teljesen helytálló véleményem szerint.

Ha olvastátok a korábbi írásaimat, akkor tudhatjátok, hogy már a 9.hétben jártam, amikor megtudtuk, hogy kisbabánk lesz. Ezt annyira nem is bántam, mert legalább nem paráztam annyit az első időkben... 
Elég sokat küzdöttem a reggeli rosszullétekkel, de a 14.hét körül búcsút intettem ezeknek is.

Úgy gondolom, hogy innen kezdődött az, amit én áldott állapotnak nevezhetek. Jól éreztem magam a bőrömben, újra volt energiám és nem kellett minden délután aludnom.
A 18.hét éreztem először megmozdulni Balázst a pocakomban (habár ekkor még nem tudtuk, hogy kisfiú lesz).
Mindig próbáltam elképzelni, hogy milyen érzés lesz majd, ha a kisbabánk mozog a hasamban, de az érzés minden képzeletet felülmúlt.
Imádtam a növekvő pocakomat és magát a tényt, hogy gyermekünk lesz. Erre vágytam már jó ideje.

Viszont olyan "parakismami" voltam, hogy az áprilisi lombikos időpontunkat, csak decemberben volt bátorságom lemondani, amikor már túl voltam a félidőn.

Márciusra vártuk Balázst, én december közepéig dolgoztam. Egyre nehezebb volt a növekvő pocakommal ücsörögni, de szerencsére kaptam könnyítést. Sokat segített még a kismama torna, főként az ott elsajátított légzéstechnikák. Jó kapaszkodók voltak a nagy napon. 

Úgy gondolom, hogy nekem karácsony után vált az áldott állapot terhességé. Kezdtem ezt azzal, hogy elkaptam egy hányós vírust és az utána levő héten pedig egy fickó nem tartotta be a STOP táblát és belémhajtott... 3 éjszakát töltöttem a kórházban megfigyelésen. Hát nem ez volt minden vágyam. Valahogy úgy képzeltem, hogy amikor már nem dolgozom, akkor otthon fogok tenni venni és kiélvezem ezeket a napokat/heteket.
Utána természetesen már szó sem lehetett kismama tornáról és muszáj volt kicsit jobban elnyugodnom a seggemen.

Az utolsó 2 hónap nagyon nehéz volt. Igazi kis bálnának éreztem magam, sokszor alig bírtam felkelni a kanapéról.  Szokták mondani, hogy még ilyenkor aludj sokat, mert utána már nem lesz rá lehetőséged. Én olyan szívesen aludtam volna... de a legtöbb éjszaka ébren voltam és próbáltam megkeresni azt a testhelyzetet, amiben esetleg tudnék aludni. Sajnos nem találtam. Ebben az időszakban már sokszor előfordult az is, hogy szó szerint fájt, ahogy a kisfiam mocorgott odabent.

Vártam már nagyon a márciust, hogy végre a kezembe foghassam és végre tudjak újra normálisan mozogni.
Ahogy az anyaság, már a terhesség sem csupa móka és kacagás. Vannak nehézségei, nem is kevés. És mégis egyben az egyik legcsodálatosabb időszak egy nő életében.

Előzőleg ott fejeztem be, hogy már tűkön ülve vártam, hogy végre hazamehessünk a kórházból. És végre eljött a vasárnap reggel, amikor is jöhetett a férjem a kis autóshordozónkkal és elindulhattunk hazafelé.

Az első otthoni nap maga volt a mennyország. Balázs evett és aludt, evett és aludt. Biztos voltam benne, hogy ez az otthoni nyuginak köszönhető. Aztán egy nappal később kiderült, hogy nem... Maratoni sírások és altatások következtek. (Utólag visszagondolva az a legvalószínűbb, hogy mivel aznap tudott először jól lakni, ennek köszönhettük, hogy ennyit aludt.)

Hálát adtam azért, hogy a férjem 2 hétre szabadságot tudott kivenni. Azért meg még inkább hálás voltam neki, hogy ebben a 2 hétben ő is kelt velünk éjszaka. Ha ő nem tart szóval, akkor tuti, hogy lett volna olyan eset, hogy én hamarabb elalszom, mint Balázs. Nagyon meg kellett edződnöm az éjszakai ébrenléthez. Próbáltam azt az elvet követni napközben, hogy amikor a baba alszik, akkor anya is alszik. Csak hát Balázs nem igazán szeretett napközben aludni... :D Elfelejtette elolvasni a szakirodalmat, hogy az újszülöttek még többet alszanak. 

Egy csomót bénáztam... egy időben harcoltunk az evéssel, a pelenkacserével (amikor először arcon pisilte saját magát, akkor bőgni tudtam volna; a másodiknál már csak röhögtem). Egyszer előfordult az első napokban, hogy nem ébredtem meg arra, hogy sír és már csak akkor tértem magamhoz, amikor a férjem felvette a kiságyból. Na akkor tényleg bőgtem, hogy én aztán szörnyen rossz anya vagyok, hogy a saját kisfiam sírására nem ébredek meg. Borzasztó nehezen ment a büfiztetés, utána jött a pocakfájós korszak. Volt, hogy egy órán keresztül sírt és nem tudtam megvigasztalni. Aztán jött anyukám, átvette és fél perc múlva békésen aludt az ő kezében.

Ilyen esetekben mindig azt hittem, hogy nagyon rosszul csinálok valamit és el voltam kenődve egy kicsit.

Végül belejöttünk mindenbe, mint kiskutya az ugatásba. Nem csak neki új és furcsa minden, hanem nekünk is. Az ösztön megvan bennünk, de attól még nekünk is tanulni kell mindent. Természetesen ő meg érzi, ha mi bizonytalanok, türelmetlenek vagy feszültek vagyunk. És viszonylag gyakran előfordul, hogy bizonytalan vagy és iszonyatosan fáradt, amiből következik, hogy az átlagosnál türelmetlenebb leszel. Aztán egy ilyen türelmetlenebb szakasz után jön a bűntudat, hogy hát a pici babád nem tehet semmiről, miért voltál türelmetlen...

És amikor már azt hittem, hogy minden oké és minden megy, mint a karikacsapás, akkor megint változtak a dolgok. Elkezdett jönni a foga, belekezdtünk a hozzátáplálásba. Ezek mind olyan dolgok, amik nem csak a babának nagy változások.

Azt gondolom, hogy a legfontosabb dolog, amit tanultam az elmúlt hónapokban az volt, hogy amíg a legjobbat szeretném a gyermekemnek, addig nem számít, hogy bénázok egy kicsit. Vagy elrontok valamit. Ezekből tanulok. Amíg azt látom, hogy a kisfiam vidám, mosolygós baba, szerintem nem kell aggódnom. 

És ezek a mosolyok, vidám kacajok és az, ahogy rám néz feledtetni tudják azt, hogy fáradt vagyok, hogy rossz napom van vagy hogy türelmetlen voltam. Ilyenkor érzem azt, hogy minden rendben van és nem kell rossz anyának éreznem magam. Neki pont rám van szüksége. :-)

Azt figyeltem meg, hogy az ember életének minden időszakára jutnak olyan kérdések, amik viszonylag hamar idegesítővé tudnak válni, ha sokszor felteszik. Egyébiránt tolakodóak is, mert sokszor olyan emberek kérdezik, akikkel ritkán találkozunk és cseppet sem közeli a viszonyunk. Korábban ezek voltak:
- Eljegyzés volt már?
- Mi a helyzet az esküvővel, közeleg már a nagy nap?
- Gyerek mikor lesz?

Na most hogy már van egy kisfiúnk azóta a kérdés, amit minden nap megkérdez valaki az az, hogy jó baba-e.

Kérdem én: mitől lenne rossz?

Azért mert sír, ha éhes? Vagy fáj a hasa? Vagy álmos? Vagy mert most nyűgösebb, mert jön a foga?

Nem gondolnám, hogy a pár hónapos babák tudnak rosszak lenni. Az egyetlen kommunikációs eszközük a sírás. Mégis mi mást csinálna, ha szeretne valamit?

Már gondolkodtam rajta, hogy a következő ilyen kérdésnél közlöm a kérdezővel: Balázs szörnyen rossz baba, már a gólyával is beszéltünk, hogy vigye vissza, de nem tudtuk meggyőzni. De szerencsére eddig mindig tudtam háromig számolni és csak annyit mondani, hogy "Igen, jó baba."